CIKKEK

A lelki egyensúly helyreállítása – Hagyom, hogy szeressenek!

egyensuly1


Amikor fizikailag megbetegszik az ember, akkor egyesek hajlamosak elhagyni magukat, mások bosszússá válnak, esetleg tovább szipolyozva a testüket a végsőkig dolgoznak. Az már egy lépés, ha valaki meg akarja a kórság üzenetét hallani. Sokan kételkednek azon, amikor megpróbálok erre pszichológusként rákérdezni. „Ugyan, nincs ebben semmi jó!” Valóban így lenne? Magunkért rengeteget tehetünk azzal, ha a betegséget nem átokként, hanem egyfajta figyelmeztető jelként fogjuk fel!

A lelki problémáknál hasonló a helyzet, bár sokan inkább a szőnyeg alá söprik azokat. Egyik fogorvos kollégám mondta, hogy a pszichológus felkeresését a legkönnyebb „elkerülni”. Ez számos helyzetben valóban így van. Hiszen, ha fáj valakinek a foga, akkor nem nagyon tud vele otthon mit kezdeni, a boldogtalanságot viszont el lehet „kenni”… Egy ideig! És sajnos azután is…

A mostani cikkemben arról a tapasztalatomról szeretnék írni, hogy mennyire fontos és megkerülhetetlen a szeretet elfogadása a gyógyuláshoz! Alábbiakban az élet alapvető ritmusáról fogok írni. Mindezt két szóval szeretném megközelíteni: adni és hagyni. Számos testi-lelki megbetegedés mögött ugyanis az adás és kapás egyensúlyának a megbomlása áll. Néha nem könnyű ezekre a fogalmakra rálátni, de a gyógyulás érdekében közel kell azokat magunkhoz engedni.

Az egyensúly helyreállítását két irányból lehet megközelíteni. Az első, hogy megvizsgálom: tudok-e eleget adni? A másik, hogy képes vagyok-e elfogadni?

Az adás nem mindenkinél megy magától értetődően. Először ezért átbeszélgetem a hozzám fordulókkal: hogyan, mikor, milyen rendszerességgel szoktak adni? Második körben pedig, hogy ezekben a cselekedetekben mennyire van jelen az öröm és az őszinteség? Mind a két kérdést fontosnak tartom!

Az adás alatt gondolok itt mások megsegítésére, támogatására, megértésére, és a másokhoz szeretettel való kapcsolódásra. Számos esetben az szokott az első kérdés után kiderülni, hogy szerény a mérleg ezen serpenyőjének a tartalma. Mi hát ilyenkor a cél? Meglátni és elfogadni azokat a feladatokat, amelyek az illető orra előtt hevernek. Például megfogni két kézzel a munkát – elmaradt, halogatott ígérteteknek, eddig meg nem valósított vágyaknak nekikezdeni – vagy éppen „beszállni” a szülői ringbe. El kell tehát kezdeni adni, persze önmagunknak is! Méghozzá annyit és úgy, ahogyan azt egy adott korú és állapotú felnőttől elvárható. Ebben még egy betegágy sem gátolja le az embert, hiszen mosolyt, türelmet minden helyzetben adhatunk! Az első kérdés mérlege általában az, hogy egyes emberek kevésbé aktívak, inkább csak passzívan és kritikusan, mintegy kívülről szemlélik az eseményeket. Ezután jöhet a második kérdés: „Őszintén és örömmel adok, vagy csak megfelelésből és szokásból?”. Érdemes azt átgondolni, hogy az őszinteség és öröm nélküli – akár erőn felüli – adásainkkal mit üzenünk magunkról a környezetüknek? Természetesen a felnőtt lét megköveteli, hogy „nagy” érzések nélkül is – bizonyos területeken – helytálljunk, de attól még érdemes lehet egy átvilágítás! Aki tudniillik kevesebbet ad, az sokszor többet ad és kap!

Az adással kapcsolatosan azt a felismerést szintén meg szeretném még „világítani”, hogy adni öröm! Nem kivétel ez alól a munka területe sem! Függetlenül attól, hogy ki, hol dolgozik, megtalálhatja az ember benne azt a hozzáállást, ami mások javának a szolgálatáról szól. Ilyen áthangolásban a munka nem teher, hanem fellelhetővé válik benne az öröm („nekem jó, hogy végezhetem”)!

valas5 Az adás után most az elfogadás nehézségeiről fogok írni, mert a legtöbbször ez a nehezebb „dió”. Számos kliensemet ugyanis riasztja az a tudat, hogy merjenek jó szívvel kapni. Idegen érzés az a számukra, hogy „csak úgy” hagyják magukat szeretni. Főleg igaz ez a férfiakra, de nőknél szintén gyakori. Felmerülhet a kérdés, mi az, ami annyira félelmetes a „jó” elfogadásában? Hát persze, hogy önmagunk alulértékeltsége! Leírnom könnyű, de terápiában nem egyszerű odáig eljutni, hogy az ember szeretnivaló, és értékkel bíró lény. Idő, mire a „láncok” megmozdulnak, és eljut valaki oda, hogy képes már hagyni magát szeretni. Ez annak az elfogadásával szintén összefüggésben van, hogy az értékességem nem függ a teljesítményemtől. Aki tehát szeret engem, akkor is kedvel, ha ma nem sütök neki kettő tortát, hanem csak egy mosollyal és kedves szavakkal várom haza.

  1. Gyakorlat: Érdemes a napot úgy kezdeni, hogy azt mondom magamnak: „Hagyom ma magam szeretni!”. Aki pedig hívő, imádkozzon azért, hogy hagyja magát Isten által is szeretni és vezetni!

  2. Gyakorlat: Ha felismerem, hogy adott pillanatban adni akar valaki nekem egy jó dolgot, és ez ellen hadakozás indul el bennem, akkor a hárítás helyett köszönjem azt meg. Sokat segít a „Köszönöm!” szó gyakorlása – még akkor is, ha „forr” bennem az elfogadással kapcsolatos indulat. Ilyen esetekben ne azt mondjam, hogy „Köszönöm, de…”, hanem csak annyit, hogy „Köszönöm!”. A kimondott szavaknak ereje van! A „feladatot” addig (persze azután is) érdemes gyakorolni, amíg az ember meg nem tanult örömmel kapni, azaz jó szívvel tudja már hagyni magát szeretni.

Az adás és hagyás áthangolása közben megkerülhetetlen feladat még a negatív gondolatok, a meg nem bocsátás és a sérelmek elengedése. Mindebben úgy lehet kiteljesedni, hogy segítséggel megtanulja az ember az érzelmeit kimondani és elfogadni, majd megtanulja egyre jobban felvállalni önmagát a szükségleteivel együtt (először a pszichológus előtt, majd otthon).

Visszatérve a szeretet elfogadásához, a bizalom növekedési lehetőségeiről is kell még pár sort írnom. Az önbizalmunk akkor tud fejlődni, ha sikereket érünk el! Az eredményesség persze relatív, de a boldogsághoz vezető út része – ha kudarcokon keresztül is – de tud az ember előrébb jutni. A bizalom növekedésének másik lehetősége, ha az ember egyre több dologban ki tudja azt mondani: „Ezt most Rád bízom!”. Idővel meg fog a visszajelzés érkezni, ami viszonterősíti a bizalmat. Így lehet odáig eljutni, hogy az ember hagyja a dolgokat megtörténni, ugyanakkor nem rest a maga részét sem megtenni. Örömmel adni, és örömmel elfogadni – ez a testi-lelki gyógyulás igazi kulcsa, egyben a teljes élet „küszöbe”!

Befejezésül azt a gondolatot adnám közre, hogy „Élni, hinni és szeretni csak közösen lehet.” (II. János Pál). Érdemes szerintem ezt a mondatot magunkhoz közel engedni, és kivenni belőle mindazt, ami nekünk szól…

There is only one corner of the univers you can be certain of improving, and thats your own self. -Aldous Huxley