Tisztelet

CIKKEK

A tisztelet helyreállítása családon belül

Gondolataim megosztása előtt akaratlanul feltettem magamban azt a kérdést, hogy tulajdonképpen mit is jelent számomra a tisztelet? Ezt csak nekem kell mások felé megtennem, vagy jómagam szintén vágyhatok rá? Az a fontosabb, hogy másokat tanuljak meg becsülni, vagy hogy kivívjam az elismerésemet? Nekem kell megkeresnem a másikban az értéket, vagy jogosan várjam el azt a környezetemtől, hogy engem tartsanak annak? Sokfajta dilemmát írhattam volna még le, de hirtelen ezek jöttek fel bennem. Gondolom, nem vagyok azzal az érzésemmel sem egyedül, hogy mennyire jó lenne a környezetünkkel békében és kölcsönös szeretetben élni, ugyanakkor néha milyen nehéz is ez!

A témám tárgyalásának kezdetekor álljunk meg egy pillanatra! Van egy szabálya a szeretetnek, ami sokszor jól jött már segítségemül, és úgy érzem, hogy most is idecseng. Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük… (Mt 7,12) Ezek szerint, ha például arra vágyunk, hogy mások tiszteljenek minket, akkor mi is lenne a teendőnk? A válasz „keményen” a következő: kezdjünk neki a másik megbecsüléséhez! Keressük meg benne a jó tulajdonságait! Mindazokat a szempontokat, amikért felnézhetünk rá, amit csak rajta keresztül tanulhatunk meg, amiért csodálhatjuk! Szeretnénk, hogy elismerjenek? Akkor hát lássuk meg, és fejezzük ki a másik értékességét! Több türelemre vágyunk? Merjünk odaadón várni, és a segítő jobbunkat kinyújtva, időt „pazarolni” a másikra! Őszinteségre vágyunk? Merjük bölcsen, emberi hangon beszélni, és képessé válni véleményt mondani, nem pedig elutasítani, vagy éppen kritizálni, ölni… Mindezek után meg kell tehát Öntől, és önmagamtól is kérdeznem, hogy a másik megbecsülése terén hol tartunk a személyes utunkon? Úgy gondolom, hogy elméletben - a tisztelettel kapcsolatosan - könnyű elvárásokat megfogalmazni, de megadni, és megélni, hát, az egyáltalán nem könnyű! Amikor a saját életemben elakadok, és segítségre szorulok, akkor sokszor magától jönnek fel bennem Szent Ferenc imájának utolsó sorai:

Aki ad, az kap,
Aki megbocsát, az nyer bocsánatot…


Manapság romjaiban hever a tisztelet. Társadalmi szinten pedig erőteljesen státuszokhoz kötött: a pénzhez, az ismertséghez, és a hatalomhoz. A tisztelet mindeközben felismerés, erény, szeretet... De ezekhez a kifejezésekhez manapság lábjegyzet szükségeltetik. A megváltozott családszerkezet, a tömeges elmagányosodás, a hitélet visszaszorulása, az „elektromos pásztor” celeb-mintái, és a bizonytalanabbá vált emberi kötődések együttes hatása formálja a tiszteletünk alakulását. Nehéz persze a „tarka terepen” eligazodni, hát még önmagunkhoz visszajutni! Bár sokan nem is sejtik, de a legtöbb dolgunkhoz szellemi önazonosság szükségeltetik. Például ahhoz, hogy tudja valaki a másikat megbecsülni. Hiszen, ha már tudjuk önmagunkat tisztelni és szeretni, akkor másokat is képesek vagyunk szeretni és elfogadni! A tiszteletet tehát minden esetben önmagunkból, az önmagunkhoz fűződő viszonyunkból tudjuk mások felé felépíteni! Ha viszont nincs meg ez az alap, akkor elsősorban a haszonszerzés miatt játszunk el egy szerepet. A tisztelet nem erről szól. Nem az elvárt dolgokról, nem a szerepekről, hanem az emberi méltóságról!

Tisztelem magam, mert őszinte vagyok. Tisztelem magam, mert akarok élni, megoldást keresni, küzdeni, és ha kell, akkor segítséget kérni. Tisztelem magam, mert felmérem az életemet, a benne lévő kapcsolataimat, és tisztelek másokat. Tisztelem magam, mert amivel kell és tudok, szembe akarok nézni. Tisztelem magam, mert a párkapcsolatom árnyoldalait szintén fel merem vállalni. Tisztelem magam, mert viszem a családi életünket. Tisztelem magam, mert sokszor ügyes vagyok a munkában. Tisztelem magam, mert a lelki éjszakák ellenére kitartok a becsületességben. Tisztelem magam, mert merek gyenge is lenni, nem pedig folyamatosan a magabiztos hős szerepét játszani. Tisztelem magam, mert el merem a saját hibáimat követni. Tisztelem magam, mert másoknak – a nyomorúságaim és a bűneim ellenére – kapocs, valamint híd vagyok. Tisztelem magam, mert megbocsátottam másoknak…

Aki eljutott önmaga tiszteletéhez, az már azokat is meg tudja becsülni - akikhez képest mus - tármagnak érzi magát, vagy éppen a „minőségi élet” lépcsőfokain fentebb mozgónak. Aki önmagával rendben van, az azt is el tudja fogadni, aki tévútra tért, vagy még a „kereső” köreit futja. Aki jól érzi magát a bőrében, az képes önmagán keresztül a másik jó és rossz tulajdonságait egyaránt meglátni, elfogadni, sőt szeretni.

Önmagunk tiszteletének rövid felvetése után azt a gyakorlati tapasztalatomat szeretném közreadni, amit családterapeutaként a családok tanítottak meg nekem. A hozzám forduló házaspároktól, vagy éppen a külön élő felektől meg szoktam azt kérdezni, hogy hogyan állnak egymás megbecsülésével és az őszinteséggel? Rövid kivonatban a következőképpen tudom a válaszaikat összefoglalni:

Milyen tiszteletre vágynának leginkább a nők a férfiaktól?

Nekem úgy tűnik, hogy a legtöbbjük azt szeretné, hogy vegyék végre bennük észre a nőt! És ismerjék el őket! A férfi klienseimtől ezért szinte mindig megkérdezem, hogy szokták-e, és ha igen, akkor hogyan erősítik meg a feleségüket a nőiességükben? Általában a választ nehezen kapom meg, és akkor is csupán a „Tudja ő azt!” felelik. Mégis azt tapasztalom, hogy a ma élő nőknek különösen fontosak azok az elismerő szavak, amelyek az értékességükről és a „jó nőségükről” szólnak. Azt látom, hogy a hölgyek vissza is tudnak azokra a pillanatokra emlékezni, amikor rajtuk, vagy bennük valamilyen szépet és nemeset megdicsértek. A férfiak általában el tudják azt tőlem fogadni, hogy a nők nőiességének a megbecsülése és elismerése sokkal fontosabb, mint ahogyan ők azt korábban gondolták. A tisztelet mellett természetesen a cselekedeteknek, az őszinte gesztusoknak, figyelmességeknek is megvan a maga megmásíthatatlan helye és fontosossága. A férfiak azt ugyancsak el szokták tőlem fogadni, hogy az első megerősítések után ne várjanak azonnal csodát. Idő kell ugyanis ahhoz, hogy a másik (velük együtt) valóban hinni tudjon abban: most nem egy játszma „megy”, hanem valami új és őszinte dolog. Megértik tehát, hogy a feleségüknek többet szükséges engedniük, ugyanakkor más téren szintén változatniuk kell. Amikor rákérdezek még tőlük arra, hogy mennyit beszélnek otthon önmagukról, akkor általában a válaszok siralmasak szoktak lenni. Sok férfi - sajnos - semmit sem mond magáról. Sem érzést, sem vágyat, sem gondolatot. Márpedig azt a személyt lehet leginkább megszeretni, aki hagyja magát megismerni, aki tud beszélni az érzéseiről, és általánosságban önmagáról. A férfiakra tehát az a feladat is várna – a nők nőiességének a megerősítése és a valódi cselekedetek mellett –, hogy többet beszéljenek otthon önmagukról.
Ha egy férfi elkezdi az előzőekben leírt „lelkigyakorlatokat” kipróbálni, és az idő „vasfogát” is kibírja az új odafordulása, akkor a felesége mosolyogni, viszontkedveskedni, lazábbá, megengedőbbé, és őszintébbé fog válni. Az esetleges vastag „jégréteg” felolvasztáshoz persze nagy tűz és hit kell! Ezért is fontos, hogy rendelkezzenek a férfiak olyan megtartó közeggel és hittel, amelyek a feszültségek kibírására, valamint a további lépések megtételére ösztönözik őket.

Mire vágynak a férfiak?

Általában a nők azt gondolják, hogy pontosan ismerik erre a választ. Tapasztalatom mégis azt mutatja, hogy tévedni emberi dolog. Ha titkot is árulok el, de a legtöbb férfi arra vágyik, hogy a munkája, a családfenntartó szerepe, és a családjáért végzett erőfeszítései el legyenek ismerve, meg legyenek becsülve. Néha nehezebben tudom a hölgyeket rávenni arra, hogy kezdjenek neki az effajta őszinte odafordulásoknak. Márpedig férfiként nemcsak a nők által kapott kedvességre vagyunk rászorulva, hanem arra is, hogy tiszteljék bennünk azt az embert, aki dolgozik, és teszi a dolgát! Sajnos ma, Magyarországon, nem sok olyan férfi szaladgál az utcán, akit e téren otthon elismernének! Pedig, ha egy férfi megkapja ezen tiszteletet, akkor meg fog „szelídülni”, és sokkal együttműködőbbé fog válni. Természetesen a hölgyeknek ugyancsak nagy szükségük van ezen „lelkigyakorlatnál” egy olyan hátországra, amely segíti őket abban, hogy ne adják fel a reményt, bízzanak az intuícióikban, és a közös megoldás lehetőségében. Az új egyensúlyhoz bizony nekik is fel kell valamit a korábbi magatartásukból adniuk! Elsőként a „harcos” szerepét. Sem a mártíromsággal, sem a „bokszedzőséggel” nem válik egy nő nőiessé. Sokkal inkább határozottan és nyíltan meg kell azt tanulniuk képviselni, amit legbelül éreznek. Mindezek mellett más síkokra ugyancsak figyelniük érdemes. Egy kapcsolaton belül nemcsak adni szükséges, hanem kapni is! Ha ez utóbbi elmaradozik, akkor hasznos arra reagálniuk. Ezt a felelősséget nem szabad a másikra áthárítaniuk! Egy párkapcsolat minden esetben két emberen nyugszik! Ki kell tehát azt egyszerűen mondaniuk, amit éreznek. Ez persze a bizonytalanságukat fokozni fogja, de sokszor még sincs más út, mint előre! Tapasztalom, hogy a nőknek az szintén nagyon jót tesz, ha elkezdenek otthon nemet mondani, ugyanakkor feladatokkal bízzák meg a társukat. Egy nőnek engednie kell még azt is, hogy a férfi őt „megtartsa” és megajándékozhassa. Bár eleinte ezen ötleteimet úgyszintén hárítani szokták, de később csak belátják: a változtatást valakinek el kell őszintén kezdenie. Márpedig, aki „fordulatot” tud váltani, azt a másik követni fogja! Ez a titkos recept!

És végezetül mire vágynak a gyermekek?

Válaszom erre nem a Lego és a csoki – persze azok is – hanem az, hogy a szüleiket boldognak láthassák! Minden csemetének egyébként olyan a szeme, mint egy fényképezőgép. Mindent rögzítenek, és elraktároznak. Ha tehát azt látják, hogy a szüleik szeretnek élni, akkor ők is ki fognak benne bontakozni! Az életöröm az a legerősebb példa és ajándék, amit egy felnőtt a gyermekének adhat! Az utódok vágynak még egyértelmű, ellenőrzött, de beszélgetés tárgyát képző szabályokra, sok-sok megértésre, bizalomra, simogatásra, anyagi-érzelmi biztonságra, közös tevékenységekre a szüleikkel, és hangsúlyozottan: az érzéseik elfogadására. Azt az aranyszabályt pedig sohasem árt tudatosítanunk, hogy az a csemete fegyelmezhető, aki érzi, hogy szeretik! A testi betegségben szenvedő gyermekek pedig – a tolmácsolásomban – azt üzenik számunkra, hogy ne nekik kelljen a szüleik szülőjük lenni, hanem csak szerethessék szabadon mindkét „ősüket”, és hogy lelkileg az apjuk felnőtt apa, az anyjuk pedig felnőtt anya legyen!

A családon belüli tisztelet helyreállításának számos pontja van még, de egy biztos, aki tudja már, hogy mit akar, az képes ezen ügy érdekében tenni. A saját akaratunk tisztázása megkerülhetetlen! Érdemes a sort önmagunkkal kezdeni, és a saját értékeinket, valamint az esetleges áldozatszerepünket átgondolni. Leginkább önmagunkhoz szükséges őszintének lennünk, és mind a jó, mind a rossz tulajdonságainkra rálátnunk! Ez a legnehezebb: mármint meglátni és elfogadni az érzéseinket, önmagunkat úgy, ahogyan vagyunk. Később pedig a másikhoz odafordulni, és mindazt elismerni, amit szeretünk és tisztelünk benne. Idővel képessé kell még arra is válnunk, hogy a kapcsolaton belül érzett méltánytalanságainkat kimondjuk, illetve a véleményünket őszintén képviseljük.

Végezetül az időfaktorról. Bár a mozifilmekben megszoktuk, hogy minden 120 perc alatt megoldódik, de párkapcsolati és nagycsaládi szinten a tisztelet helyreállításának minimális ideje aktív 12 hónap.

Remélem a cikk végére megértette Ön, hogy miért választottam a tisztelet témáját. Minden embernek van méltósága, és számomra ez az, amit tiszteletben kell tartani!

There is only one corner of the univers you can be certain of improving, and thats your own self. -Aldous Huxley