CIKKEK

A válás hatása a gyermekekre

valas1

Mielőtt a cikk címét kibontanám, olyan általános tapasztalatokról szeretnék írni, amit a családokkal folytatott munkám során heti rendszerességgel megfigyelek. Az első és talán legfontosabb gondolat, hogy a két szülő közötti kapcsolat neveli a gyermeket. Mit is jelent ez? Sokan abban ringatják magukat, hogy a szülő-gyermek kapcsolat egyedül rajtuk és a csemetéjükön múlik. Ténynek tény, hogy egy felnőtt rengeteget tehet azért, hogy a gyermekével kölcsönös és őszinte kapcsolatot alakíthasson ki. Ez azonban önmagában kevés. Ahhoz, hogy egy gyerkőc például az édesanyával éltető és kiegyensúlyozott kapcsolatban tudjon létezni, szükség van az apa aktív jelenlétére. Lehet persze arról vitatkozni, hogy ki, hogyan tett, vagy nem tett azért, hogy egyes mai apák érzelmileg elérhetetlenek. Mindezek ellenére általános szabálynak látom, hogy a szülők felelősek a társuk és a gyermekük közötti kapcsolat támogatásáért! Fontos ezért terápiában feltenni a következő kérdést: „Hogyan tudná Ön a társa és a gyermeke közötti kapcsolatot támogatni?”. Annak, akinek tehát jobb a kapcsolata a gyermekével, nem tarthatja meg az előnyét, hanem ha a gyermeke érdekét tartja a szeme előtt, akkor bátoríthatja például az anya a csemetéjét a férje felé, és a férfit a gyerkőc felé. Visszafelé ez ugyanilyen fontos. Hangsúllyal bírnak azok az apai szavak, amellyel egy férfi az anya tiszteletére buzdítja a gyermekét.

Sajnos, ha az előbb leírt „ideális” állapot kevésbé működik, abból a gyermek sérül a legtöbbet. Gondolok itt a két végletre: a túlóvásra és az elidegenedésre. Márpedig nem ez a cél, hanem egy olyan légkör megteremtése, amelyben a gyermek azzá fejlődhet, aki. Fontosnak tartom ezért a következő gondolatot: a másik szülőfél megbuktatása (családból való kizárása, folyamatos kritizálása, becsmérlése, leértékelése) elképzelhetetlen az önnön személy megbuktatása nélkül! Ráadásként a másik szülőfél el nem fogadásának az lesz a következménye, hogy idővel hiteltelenné válik a saját szülői attitűd is! Összességben: egy apa nem váltható le, ahogyan egy anya sem! Természetesen vannak olyan családok, ahol a szülők, vagy csak az egyik, elveszíti annak a kifejezésnek a jogosultságát, hogy apának, vagy anyának hívhassák. Ezen ritka eseteket kivéve a gyermeknevelést két felnőtt, egymással – a gyermek érdekében – szövetségre lépett személy tudja csak hatékonyan folytatni. Konkrétan ez azt jelenti, hogy ha a két szülő képes elfogadni egymást olyannak, amilyen, akkor képesek – az esetlegesen elmúlt mély érzések ellenére – a gyermekért összefogni, és közösen mindazt megtenni, amit kell.

Nagy feszültségekkel bíró párterápiákból szeretnék még egy lényeges támpontot kiemelni. Akár elvált két személy, akár nem, gondok esetén érdemes a párkapcsolatukból való érzelmi kilépésüket megkeresni. Hasznosnak látom ezért a következő kérdésre – ha kell segítséggel – a választ megtalálni: „Lelkileg Ön mikor lépett ki a párkapcsolatából?”. Ezt a kérdést úgy is fel lehet tenni, hogy „Ön mikortól nem őszinte a társához?”. Tapasztalom, hogy a tények megkeresése és kimondása fájdalmas lépés, de sokat segít egymás és az önnön szerep elfogadásában. Márpedig mindig az a cél (együtt vagy külön élve is), hogy a két szülő őszinte, elfogadó kapcsolatban tudjon élni egymással és önmagával. Ha ez nem jön létre, akkor előbb-utóbb lojalitás konfliktusba fog a gyermek kerülni, amelyről még fogok írni.

Röviden a válás folyamatáról

valas2

Két ember útja akkor válik el, ha kettejük között a kommunikáció lenullázódik. Akkor van esély a „megmentésre”, ha van még bármilyen szintű kapcsolat a két személy között. Tapasztalom, hogy pontosan a „lenullázódás” beállta előtt érdemes pszichológushoz fordulni. Sok esetben meg lehetett ekkor még az elveszettnek hitt „fonál végét” keresni, és új egyensúlyt találhat a családi rendszer. A szabály röviden: aki őszintén „sebességet” vált, azt a másik követi! Ehhez hatékonynak találom a korábban már említett érzelmi elhagyás tényét tisztázni, és azt őszintén kibeszélni. Ez nemcsak a múlt elfogadását segítheti elő, hanem a jelen megéléshez is új erőt adhat.

Amennyiben a felek eljutnak addig, hogy számukra a válás egy közös, értelmes döntés, úgy meg kell annak a folyamatát és a feldolgozását élniük. A válásnak különben két szakasza van: a döntéshozó és az alkalmazkodás.

A veszteség feldolgozása a válás esetében is hasonló, mint a halálesetek gyászreakcióikor. Azaz: adva van egy régi szkript (családi közös elvárás, szereposztás, forgatókönyv), amelyet „el kell siratni”, fel kell adni, és egy újat elfogadni. A válásnak az érzéseit ugyanúgy, mint a haláleset gyászát meg kell tudnunk osztani a felnőtt környezetünkkel. (A gyermekeket hagyjuk ki ebből!) Válás esetén a veszteség érzése viszont egy bonyolultabb dolog, mivel az nem egyértelmű. A jövő bizonytalanabb, és a másikkal való kapcsolat akár még meg is fordulhat.

Szülői feladatok

A válás – rövidtávon – egy vesztes-vesztes típusú „játék”. Azonnal nincs, és nem is lehet benne győztest „hirdetni”. Ennek ellenére lehet a válás egy értelmes döntés! Az egyéneknek számtalanszor sokat segít az, ha a terapeuta az őszinte érzéseiket meghallgatja, visszatükrözi, és elfogadja. Válni, magára maradottnak lenni általában senkinek sem könnyű! Sokan egyébként a válást harcnak tekintik, és mindenáron győzni akarnak benne. Rövidtávon ez teljesen irracionális, és elérhetetlen. (Az érdekeket persze képviselni kell!) Ellenben az elfogadás és az elengedés irányába hat az, ha valaki megérti, hogy sem ő, sem a másik nem tud győzni, hanem mindketten vesztesek. Bár ez fájdalmas, mégis egy gyógyító igazság. Sajnos az életben – ki így, ki úgy – mindenki megtanul egy igazságot: veszíteni tudni kell!

A válással a családon belüli szerepekben is változások mennek végbe. Fontos belátni, hogy csak a házastársi kapocs szűnik meg, a szülői szint örökre megmarad. A szülők korábban férjként, apaként, valamint feleségként és anyaként funkcionáltak. Ebből a kettős szintből csak a házastársi fog megszűnni. Az apasági és az anyasági kapocs megmarad. A gyermekek örökre összekötik a felnőtteket! A válás eldöntése, a következményeknek a tisztázása, majd mindezek bejelentése tehát a szülők közös feladata. Ahhoz, hogy ezt végig tudják vinni, le kell ülniük egymással beszélgetni. Bár ebben a helyzetben a legkevésbé sem kívánatos a másikkal egy asztalhoz ülni, mégis a gyermekek érdekében ez szükséges és értelemmel bíró feladat. Évek múltán is! A szülőknek szinte mindenben – teljesen konkrétan – el kell jutniuk a jövő feladatainak és szerepeinek tisztázására.

Lássuk hát a szülői feladatokat! Először is, ha a szülők megfontolták és megegyeztek abban, hogy elválnak, akkor a megbeszélésük után időben a gyermekeik elé kell állniuk. Közösen! Ez az esetek döntő részében sohasem történik meg. Általában az egyik szülő elejt egy-két félmondatot, ami a válással kapcsolatos. Az is gyakori, hogy a gyermekek – az egyik szülő elköltözése után is – csak a találgatások szintjén mozognak. Ha tehát a szülők eldöntötték a válást, akkor álljanak közösen a gyermekeik elé, és adjanak röviden tájékoztatást. A mélyben húzódó okokkal nem szabad a gyermekeket megterhelni. A következő mondatokat, vagy azok közül egyet viszont tudok ajánlani:

a) „Szeretjük egymást (anyáddal/apáddal), de már nem annyira, hogy együtt maradjunk.”
b) „Szeretjük egymást, de már nem puszizkodunk.”
c) „Már nem szeretjük egymást.”

Ha elmarad ez az aktus, akkor a gyermek azt gondolhatja (főleg, ha óvodáskorú), hogy valami olyat tett, ami miatt az anyu és az apu elválik. A közös bejelentés részét képzik még a további mondatok is: „Neked van egy apád, és van egy anyád. Apád mindig apád marad, ahogyan anyád is mindig anyád marad. Nem kell választanod!”. Ez a pár kijelentés világossá teszi azt a gyermek számára, hogy a szüleit nem fogja elveszíteni, és nem kell közöttük választania. „Csupán” az a mód, ahogyan a szülő-gyermek kapcsolatot korábban megélte, az fog változni. Ez persze önmagában fájdalmas, de mégis jobban feldolgozható, mint a teljes bizonytalanság. Amennyiben annak idején ez a tisztázó beszélgetés elmaradt, érdemes azt évek múltán is bepótolni!

valas3 Visszatérve a gyermekekhez: tudomásul kell vennünk, hogy ösztönösen ragaszkodnak a szüleikhez. Számukra nagyon fontos a szüleikkel való kapcsolatuk! Másképpen úgy lehet erről írni, hogy féltik a szüleikkel való kapcsolatukat. Ha azonban a csemeték előtt kimondódik az, hogy az apa apa, és az anya pedig anya marad, akkor később fel tudják dolgozni a válást. A közös bejelentésnek, a gyermekek elé való közös kiállásnak egyéb fontos mozzanatot is tartalmaznia kell. A szülőknek közölniük kell a gyermekeikkel, hogy a későbbiekben hogyan fogják majd a szülői láthatást gyakorolni (az ünnepekre, betegségre ugyancsak kitérve). Amennyiben a szülők nem képesek a láthatás alakulását tisztázni, akkor nemcsak a gyermekeiket tartják bizonytalanságban, hanem önmagukat és a leendő partnerüket is. A két szülőnek felelőssége van abban, hogy a jövőre vonatkozó láthatást és az egyéb terveket kidolgozza. A válás utáni élet részletes átbeszélése a szülők feladata! Nagyon lényeges dolog, hogy a nevelési kérdésekben – a továbbiakban – szintén közösen kell a szülőknek dönteniük! A következőképpen lehet ezt elmondani a gyermekeknek: „Nevelésetekkel kapcsolatosan pár dologban továbbra is ketten fogunk határozni, ezért tartani fogjuk egymással a kapcsolatot.”

A nevelési kérdéseknél az ugyancsak sokat segít még, ha mindkét szülőfél belátja: ezentúl nem úgy fogja már a kontrollt gyakorolni, mint ahogyan azt korábban tette. Az egy illúzió, hogy a válás után az egyik, vagy a másik szülőfél mindent ellenőrizni tud. Ezeket az álmokat el kell engedni! Egyébként pedig, ha a nevelési feladatokban nem tudnak a szülők együttműködni, akkor a gyermek a párharcukba be fog vonódni (pl. üzenetközvetítőként, villámhárítóként, tanácsadóként). Ez a szerep a csemete számára roppant megterhelő, szorongató, ugyanakkor ki is játszható! Ha egy gyermek megérzi a szülők közötti „rést” – akár van válás, akár nincs –, akkor ő abban vígan fog „táncolni”, követelőzni, hazudni, és rombolni.

A szülői feladatok zárásaként megemlíteném még a minőségi idő bevezetését. Azt szoktam a szülőktől megkérdezni, hogy kivitelezhetőnek tartanának-e egy olyan heti fix félórát/órát, amikor a gyermekükkel együtt azt tennének, amihez kedvük van. Sokszor látom, hogy a minőségi idő bevezetésével „metamorfózis” zajlik le a szülő-gyermekkapcsolatban. A későbbi esetleges újraházasodás (mozaikcsaláddá alakulás) esetén ugyancsak megtartó erőként hat például a kedd esti apás pizzázás, vagy a csütörtök esti kutyasétáltatás anyával.

A szülői feladatok után arról az egyáltalán nem elhanyagolható tényről szeretnék még írni, hogy egy felnőttnek önmagára is figyelmet kell fordítania! Sokszor sem anyagilag, sem az életvitel tekintetében nem könnyű elváltan az újrakezdés, de mégis érdemes mihamarabb az áldozat szerepet feladni, és a tettek mezejére lépni! Új örömök keresése, a régi kapcsolatok „leporolása”, és a sport sokat tud segíteni.

valas4

A válás hatása a gyermekekre

A csemetéknek mindkét szülőjük szeretete nagyon fontos. Nincs számukra nagyobb fájdalom és belső konfliktus, mint amikor a szüleiket haragban látják. Ennél már csak az okoz nekik súlyosabb válságot, ha a szülők vitájában arra kényszerítik őket, hogy válasszanak, azaz valamelyik fél mellé álljanak. Ezt hívjuk lojalitás konfliktusnak. A jelenség alapjaiban megrendíti a gyermekek biztonságérzetét, főleg a legérzékenyebbét. Ennek a belső konfliktusnak a huzamosabb fennállása pedig azt okozhatja, hogy a gyermekek egyik szülőjükben sem tudnak majd megbízni. A bizalomvesztés sajnos nemcsak szorongást szül, hanem akadályozza még a szülők értékrendjének átvételét, beépítését is!

Óvodáskorban – válás miatt – feltörhet azaz érzés a gyermekben, hogy „én nem kellek”. Ez az énközpontúság az életkorból fakad. Mutathat a csemete a megváltozott biztonság miatt szorongást, félelmet, fokozott ragaszkodást, alvás- és evészavart. Iskolás korban a szomorúság és a harag jellemző a gyermekre, valamint a tudatos és célirányos düh megjelenése. Ebben az életkorban tapasztaltam olyan iskolai teljesítményzavart is, amikor például a gyermek otthon nem beszélhetett arról, hogy hiányzik neki az édesapja. Kamaszkorban jellemző az elvált szülők gyermekeire a kiábrándultság, a harag és a gátlásosság. Ebben a korban mesterségesen felgyorsulhat a kamasz leválása a családról. Jellemző lehet még a nagyfokú szexualitás, vagy annak az elutasítása. Lehetőségként kínálkozik az is, hogy a kamasz az egyik szülőjével túl szoros viszonyt alakít ki.

A válás következtében fellépő tünetek után nézzük most meg, hogy milyen lélektani feladatok várnak a csemetékre [Hajduska Marianna (2006): Krízishelyzetek – krízistanácsadás. ELTE Egyetemi jegyzet]. Először is tudomásul kell venniük a házasság felbomlását. Nehéz feladat, de a gyermekeknek függetlenedniük kell a szülők konfliktusaitól. A csemetéknek az is a feladata, hogy feldolgozzák az egyik szülőjük mindennapi elvesztését. Fel kell oldaniuk a válás következtében bennük felmerülő haragot és önvádat. A gyermekeknek le kell mondaniuk az újraegyesítés álmáról, és el kell addig érniük, hogy reálisan meglássák az emberi kapcsolatok lehetőségeit. Gondolok itt a mostohákkal és az új rokonsággal való kapcsolatra is.

Válás után a gyermekeknek teret, időt, lehetőséget és biztatást kell ahhoz adni, hogy mindenkivel rendezhessék a kapcsolatukat! Fontos a küldés, de nem a „magam előtt való tolás” jelensége!

Összefoglalás

Boldog válás nincs! A veszteség megkerülhetetlen, és a győztesség illúziója csak elengedhető, de nem megélhető. A válások biztos vesztesei pedig a csemeték. Nagy igazság van abban, hogy válni csupán a házastárstól szabad, de a családtól soha! Mégis, sokan nem így tesznek, hanem egyszerűen kilépnek a gyermeknevelésből. Ha ez megtörténik, a gyermek magára marad, és mélyen megbántódik. Néha – ráadásként – a csemete senkinek sem kell, és csak úgy sodródik a nagyvilágban.

A válás egyik legnehezebb része annak elfogadása, hogy a másiknak párja lesz. A válás „sikerességét” az mutatja, ha a volt társ boldogsága vagy boldogtalansága már nem irritáló tényező. Az ember akkor dolgozta fel a válását, ha elmúltak a másik felé érzett intenzív (pozitív-negatív) érzései. Más oldalról megközelítve: aki újra elfogadta önmagát (elváltan), az újból szabad. Azok a szülők, akik viszont még nem jutottak el önmaguknak és a másiknak való megbocsátásáig, a gyermeküket „ütik”. Szélsőséges esetben elhangozhat a „miattad áldoztam fel magam (váltam el)” című hazugság is. Szerintem, aki ilyet mond, az nem szereti a gyermekét, hanem csupán eszközként használja. Természetesen válás nélkül ez a mondat ugyanúgy sebet okoz, mint különéléskor.

A válás önmagában – mint már írtam – nem teszi az embert boldoggá! Jól látható ez azoknál a nőknél/férfiaknál, akik sem egyedül, sem mással nem tudnak boldogan élni. Akik mégis eljutnak odáig, hogy élvezni akarják az életüket, rendezniük kell a gyermekekkel való kapcsolatukat. Erre évek múltán is sor kerülhet, persze nagy hit kell hozzá. „Bocsáss meg nekem, hogy eddig elhanyagoltalak. Túlságosan engedtem, hogy a dolgaim lefoglaljanak. Hibáztam. Most jutottam el oda, hogy ezen változtatni szeretnék. Lenne esetleg ötleted, hogyan kezdhetnénk neki mi ketten egy új kapcsolat kialakításához?” Rá kell bízni a gyermekre a hogyanokat, majd elfogadni azokat a pofonokat, amelyek vádként feljöhetnek. Nemcsak elváltként nyithat így egy szülő a gyermeke felé, hanem az együtt élő is!
Megjegyzés. Egyes (elvált és nem elvált) apák úgy büntetik a feleségüket, hogy elhanyagolják a gyermekeiket. Ezt felismerve elfogadóbbá, majd aktívabbá tudnak válni. Egyes anyák pedig úgy büntetik a férjüket, hogy az apaság területén semmilyen érdemszerző lehetőséget nem adnak számukra. Ezt megértve viszont képessé tud már egy nő arra válni, hogy lemondjon a gyermeke birtoklásáról és a „férfiszerepéről”. Képessé válhat arra is, hogy őszintén odairányítsa a gyermeke figyelmét az apjára, és viszont.

valas5 Ezt cikket nem a válások elleni hadüzentként írtam, hiszen számos esetben a szakítás értelmes és szükséges lépés. Sokkal inkább felelősségteljes dolgokra szerettem volna a figyelmet felhívni. Fontos, talán a legfontosabb, hogy a szülők végre túljussanak a múlton, lezárják azt, azaz meg tudjanak maguknak és a másiknak is bocsátani. Ezáltal tudják azt a biztonságot és erőt a gyermekeiknek megadni, hogy a maguk szintjén ők is fel tudják a lelkükben a veszteségeiket dolgozni. Számos esetben tapasztalom, hogy ha kell, akkor terápiás segítséggel el lehet egy olyan szintre jutni, amelyben mindenki megtalálhatja a maga megelégedettségét. Ehhez egyes szülőknek fel kell lelkileg nőniük, és a felelősségüket belátniuk, valamint elfogadniuk. Több pozitív példa mutatja számomra, hogy lehet boldogan elváltan élni, és egészséges gyermeket nevelni, de ehhez először egyeseknek a változás és az őszinteség fájdalmas útját kell választaniuk!

There is only one corner of the univers you can be certain of improving, and thats your own self. -Aldous Huxley