Először családjoggal foglalkozó ügyvédtől hallottam a túsz kifejezéséről. A wikiszótár alapján a jelentése a következő: az ellenségnek biztosítékként átadott személy. Másrészt, akit elfognak és rabságban tartanak, amíg bizonyos követelés nem teljesül. A legnagyobb sajnálatomra azt tapasztalom, hogy egyes családokban a gyermekek – szimbolikusan – hasonló funkciót töltenek be.

Néhány pontban összeszedtem a gondolataimat – nem patológiás (nem kóros) személyekre vonatkoztatva:

1. Kötődés két szinten. A gyermekvállalással a házaspár új szereppel gazdagodik: a szülőséggel. Ez azt jelenti, hogy nemcsak feleségként-férjként, hanem anyaként-apaként is kapcsolódnak egymáshoz, sőt kell, hogy vállalják a felelősséget.

A gyermekek szemszögéből ez mit takar?

Attól, hogy esetleg a felnőttek a házastársi szerepben „harcolnak” egymással, még szülőként együttműködhetnek. 

Hogyan képesek erre?

Úgy, hogy felismerik: a gyermekek érdekében szükséges szülőként összezárniuk.  

Ennek a nézőpontnak a tudatosítása abban ugyancsak segíteni tud a felnőtteknek, hogy melyik szintre érdemes több figyelmet fordítaniuk. Másoknak pedig ahhoz ad fogódzót, hogy ami a két személy között már most jól funkcionál, az el legyen ismerve.

Váláskor a két szint közül „csupán” a házastársi alrendszer szűnik meg, a szülői szerepek azonban örökre megmaradnak.

Csak a férjedtől/feleségedtől válsz el, a családodtól soha.

Általában évek kellenek ahhoz, hogy a személyes sérelmek és ellentétek lecsituljanak, a szülőként való együttműködés pedig zökkenőmentessé váljon.

gyermek4_pixabay.jpg

Pontosan mi a gyermekek érdeke?

Az, hogy a családban elsősorban az anyával és az apával „találkozzanak”, ne pedig a feleség és férj vitáival, sőt magánéletével. A házastársi alrendszer, illetve a válás problémái alól tehát amennyire lehet, mentesüljenek. Ha azonban ez a szabály kellő intelligenciával nincs betartva, akkor fontos tudni, hogy „ütésként” hatnak a srácokra. Főleg a legérzékenyebbre. Mi lesz ezeknek a következménye? Először a szorongás és annak valamilyen megjelenési formája. Későbbiekben – sajnálatosan – az anya-gyermek vagy éppen az apa-gyermek kapcsolat tekintélye lesz aláásva. A másik szülőfél (válás esetén az „ex”) felé végzett „aknamunka” tehát vissza fog ütni!

„Aki másnak vermet ás, maga esik bele.”

Ez majd 5-10-15 év múlva válik igazzá. Pont akkor, amikor már a felnőtté vált csemete mond „ítéletet” a szülei felett. Ilyenkor az új generáció önmagától kérdőjelezi meg azt a sok hazugságot, amit korábban éveken át sulykoltak bele. Amikor pedig a hatalmas csalódásokra ráébred a fiatal, akkor az elfordulás és a „leírás” akár túlzóvá is válhat…

gyermek2_pixabay.jpg

2. Lojalitás konfliktus. A gyermek mind az édesanyjához, mind az édesapjához szeretne szeretettel kötődni. Nincs annál nagyobb fájdalma, mint amikor választás elé kényszerítik.

Mit jelent ez?

Lényeget tekintve azt, hogy ne kelljen a csemetéknek a szüleik között dönteniük. Ne kerüljenek olyan kiszolgáltatott helyzetbe, hogy például az anyát vagy az apát nem szabad a másik szülőfél, illetve a rokonság előtt szeretniük.

A gyermeknek joga van az anyjához és az apjához egyaránt. Ezt azonban önállóan nem képes érvényesíteni – támogatásra szorul. 

Jöjjön egy gyakori kérés: szabad-e a gyermek előtt szidni a másikat?

A válasz egyértelműen: nem, illetve meg kell tanulni a tényeket úgy közvetíteni, hogy a lojalitás (ragaszkodás) a gyermek számára még megélhetővé váljon. Példaként eszembe jut egy több, mint 10 évvel ezelőtti szituáció. Egy ötödikes iskolásnak azt mondtam: „Apukád jó szándékú ember, az pedig, hogy iszik, számomra nem elfogadható.” Erre a szomorú srác szeme csillogni kezdett és visszakérdezett, hogy „Valóban jó?'” A szituációjuk alapján sok szempontból az volt, de erről korábban a gyermek sohasem hallott, csak a gyalázásról…

volunteers-2729695_1920.jpg

3. A saját fájdalom kézbe vétele. Amíg valaki csupán hibáztatni tud, addig nem lesz rendszerszintű előrelépés. Le kell szokni a másik állandó okolásáról, ahogyan a sérelmek önmagunk előtt való tolásáról szintúgy. Talán azt a legnehezebb a felnőttnek elfogadnia, hogy korábban sok dolgot mulasztott, sőt a sodródását sem idejekorán állította meg.

Még munkásabb a tagadás beismerése. Embert próbáló azzal szembenézni, hogy „ebben vagy abban megbuktam, ergo csalódtam önmagamban.”

Néha évek, mire valaki felismeri és abbahagyja a „gyermekkártya” használatát és helyette a felnőtté válás rögös útját választja.

Mindenféleképpen itt kell megemlítenem a saját származási családról való érzelmi leválás befejezését és az örökölt minták felismerését. Erről részletesebben írtam a Családod sorsa tovább él, benned is című blogbejegyzésben.

4. Kettő az egyben. A gyermek ‘tússzá’ válik azokban a helyzetekben is, amikor például az anya egyben apaként is akar funkcionálni és kontrollálni. Mindezek természetesen visszafelé ugyancsak igazak lehetnek – van rá példa. Megoldás?

„Elég”, ha egy szülő elsősorban a saját női, illetve férfi szerepében van jelen a családban.

Sokféle tréning és persze egy párterapeuta vagy pszichológus felkeresése tud abban segíteni, hogy a nemi szerep – az önbizalommal együtt – kibontakozzon. Fontos visszatalálni önmagunkhoz és a „nőnek lenni jó„, illetve a „férfinak lenni jó” tudati állapothoz.

gyermek5_pixabay.jpg

5. Türelem. Talán ez a legnehezebb. Abszolút pártolom a megfelelő jogi, családterápiás és az esetleges gyámhivatali képviseletet, de a rendezés folyamatát és az egyéni felnövekedést nem lehet megúszni. Nem tudok mást írni, minthogy el kell tudni viselni a frusztrációt (a negatív érzéseknek teret adni), határokat szabni, miközben keresni az együttműködést, a jóra fókuszálni, a pozitívumokért hálássá válni, hinni a gyermekekben és nem beleragadni a fájdalmakba (áldozatszerepbe).

+1. Szövetségesek. Annyira fontos, hogy egy szülő se maradjon lelkileg egyedül. Mindenkinek azonban magának kell kiépítenie azt a baráti támasztózónát, amely bátorítást, hitet és együttérzést ad a sokszor elviselhetetlen, mi több véget nem érőnek mutatkozó helyzetekhez.

Mihez kell a sok erő?

Néha nagyon „munkás” annak elfogadása, hogy a másik szülőfél is csak azt tudja tenni, amire képes, nem pedig amire szükség lenne…  Ráadásul a gyermekek mindkét szülőjükre hasonlítanak. Így, amíg szülőszinten a másik elfogadása nem jön létre, addig a gyermekek „emlékeztetnek” a zavaró „árnyékra” (a másik szülőre), aminek „természetesen” a levét ők maguk fogják meginni…

Ha nem tudsz repülni, hát fuss. Ha nem tudsz futni, hát gyalogolj. Ha nem tudsz járni, hát mássz. Bármit is teszel, nem állhatsz meg: menned kell az utadon előre. (Martin Luther King)

Tudom, hogy sok kudarc és csalódás szegélyezheti a jelen bejegyzésben érintett utat. Mégis kívánom, hogy ha sajnálatosan most ezt járnád, találj vissza önmagadhoz. Az értékeidhez, a tehetségeidhez, a gyökereidhez és a baráti kézfogásokhoz.

Hittel minden a javadra válik!

Dr. Domján Mihály
pszichológus, családterapeuta

misi4.jpg

https://drdomjan.blog.hu

https://www.instagram.com/dr.domjan

www.pinterest.com/drdomjanmihalymiklos

https://drdomjan.hu

 

Az új pszichológusi podcastek meghallgathatók – akár vezetés, sütés-főzés, takarítás, futás közben – a Spotify-on, a Youtube-on, a Google Podcasts-en és az Apple Podcasts-en. Itt tudsz a többi hanganyagra feliratkozni is. 

Ehhez a témához kapcsolódóan az alábbi bejegyzéseimet ajánlom:

Amennyiben a blogbejegyzések és a podcastek értéket képviselnek számodra, mi több, a továbbiak elkészítését támogatni szeretnéd, akkor azt a Patreon oldalamon meg tudod tenni.

Hálásan köszönöm!

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Susan Forward (2000): Mérgező szülők. Háttér Kiadó Kft., Budapest

Fischer Eszter (2015): Modern mostohák. Saxum Kiadó Jft., Budapest.

(Képek forrása: https://pixabay.com és saját)