Hat év munkájából született Ofer Freiman dokumentumfilmje, amely egy brazil és egyben zsidó nagycsalád különleges életébe enged bepillantást.

Egy olyan kommunát mutat be, amely táplálkozik a hippik szabadságával, az Istenbe vetett hit békességével, a természet adta egység élményével és a modern ember önmegvalósító törekvéseivel.

A filmet szakemberként és egyben az alkotás magyar nagyköveteként a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál igazi csemegéjének tartom. Számomra egyrészt egy család identitás-keresését mutatja be, másrészt azt a törvényszerűséget, hogy egy rendszer nem tud nem változni. Jelen esetben egy Izraelből érkező új családtag (menny) kényszeríti ki a megújulást. A gazdag belső lelki élettel és erőforrásokkal rendelkező család el is kezd fokról fokra reagálni. Persze a zökkenőkkel teli adaptálódás, mint minden fejlődés: fájdalommal és veszteségekkel jár…

A dokumentumfilm adatlapja itt érhető el – a vetítési időpontokkal. A Facebook esemény pedig itt található. YouTube-on az előzetes ugyancsak megtekinthető.

Röviden a történet:

A (nagy)apa, Cleo és felesége, Anita 2009-ben dönt úgy, hogy a városi létből kivonulnak – magyar szóhasználattal – egy kopottas tanyára. A Vila Barolo lesz a brazil, egyben zsidó házaspár és a tizenöt gyermekük új lakhelye. Az elköltözésük akkor következik be, amikor a nagyobb gyermekek éppen a kirepülés előtt állnak. A vidéki birtokon a család megélhetését a fazekasműhely biztosítja, amelyet mezőgazdasági tevékenységekkel egészítenek ki.

A dokumentumfilm másik fővonalát a zsidó gyökerek újraértelmezése adja. 

Számukra a lépésváltást az hozza el, hogy Galago – az egyik fiúgyermek – megnősül. Választottja egyenesen Izraelből érkezik. Később, a „mézeshetek” után a mennyasszony „felébred” és választás elé állítja az újdonsült férjét…

Az alábbi kérdések és gondolatok merültek fel bennem a dokumentumfilm nézése során:

– Érdemes-e befolyásolni, lassítani vagy akár gyorsítani a gyermekek kirepülését?

– Túlnőnek a gyermekek a szüleiken?

– Mit jelent a stafétabot átadása apaként?

– Hogyan válnak erőforrássá a családi történetek?

– Mit jelent egy család számára az identitáskeresés?

– Hogyan lehet az elégedetlenségünket úgy felvállalni, hogy ne okozzon a kapcsolatokban törést?

– Hogyan kiskorúsítja a környezetét egy erősen autoriter személy?

– A hallgatásnak mi az ára? Ki, mit áldoz be a filmben?

– Csak akkor lehetünk család, ha mi mind egyetértünk?

– Milyen lehet ezt a filmet zsidóként végignézni? Hogyan viszonyulhat a zsidóság azon populációhoz, akik nem mindenben követik a tanítást?

– Hogyan „szervül” a megtérés az életútban? Minden esetben „gyümölcsöt hoz”?

– A törvénykező, vallásos magatartás és a személyes Istenkapcsolat hogyan fér össze egymással, sőt a pszichológiával?

Számomra két csúcspontja volt a dokumentumfilmnek:

– A több száz éves családfát kiterítve látni és ahogyan felette a gyermekek a felnőttekkel együtt beszélgetnek.

– Galago „bemerítkezése” után az édesapajának, Cleonak az alámerülése a Villa Barolo tavában.

A dokumentumfilm legvége újabb kérdéseket vet fel. Vajon feloldódik az életciklus-váltásból fakadó feszültség? Sikerül a család egészének és alrendszereinek „sebességet” váltani? Tud az apa domináns szerepe lazulni? Átdolgozásra kerül az anya hallgatólagos “asszisztensi” szerepe?

Sok mindent lehetne még erről a dokumentumfilmről írni. Magánemberként a legmélyebben Cleo, a (nagy)apa Istenhite és víziója érintett meg. Csodálom a bátorságát, ahogyan a felesége partnerségét, és hogy együtt ki mertek a saját álmuk mellett állni. Képesek voltak nagyot alkotni – minden értelemben. Különleges ajándékot adtak azáltal is a világnak, hogy a kamerát beengedték az otthonukba.

Hálát érzek feléjük.

 

Dr. Domján Mihály

tanácsadó szakpszichológus | szomatodráma játékvezető

családterapeuta | pszichoterapeuta-jelölt

https://drdomjan.hu

 

Borítókép forrása: https://go2films.com/films/leaving-paradise/