Napokban történt velem egy olyan szituáció, ami kapcsán aktuálissá vált a témáról olvasnom, illetve a gondolataimat röviden lejegyzetelnem.

Mit értünk különben szégyen alatt?

Ez a megalázottság állapota. A személy lelki zavarodottságot és önbecsülés-vesztést érez a viselkedése, a tette miatt. Azt éli meg, hogy őt mások lebecsülik, elítélik, hibáztatják vagy önbecsülésében megsértik. (A WikiSzótár alapján.)

Lássuk akkor azokat a pontokat, amikre jutottam, illetve a hozzá kapcsolódó megkérdőjelezéseket!

  • A szégyen menekülésre, támadásra vagy akár rejtőzködésre késztet.

Szavakba tudnám-e azt önteni, ami most bennem van? Ki előtt lenne ezt érdemes felvállalnom?

  • A szégyen a múltban tart, illetve a régmúlt fájdalmába lök vissza.

Képes lennék-e – most azonnal – a légzésemre vagy éppen a szobába beszűrődő hangokra odafigyelni, és így a jelen pillanatomhoz visszatérni? Hajlandó lennék-e pl. rendszeres meditációval vagy imádkozással a figyelmemet “edzeni”?  

  • A szégyen azt üzeni, illetve eleveníti fel, hogy nem vagyok elég jó, csupán egy csődtömeg. 

Biztos lehetek abban, hogy ez az állítás igaz? Milyen példákat tudnék az ellenkezőjére felhozni?

  • Ha szégyellem magam, akkor az egész lényemet tagadom meg.

Honnan veszem, hogy egy dolog miatt mindent ki kell dobnom az “ablakon”? Tekinthetnék-e a szégyenem “feloldására” úgy, mint egy tanulási folyamatra?

  • A szégyen legtöbbször akkor jelenik meg, hogy ha olyan történik, amely nagyon távol áll az ideális énképemtől (amilyen lenni szeretnék vagy ahogyan láttatni akarnám magamat).

Kiknek akarok megfelelni és milyen áron? 

  • A szégyen a gyermekkori jó vagy rossz kétpólusú világban értelmezhető.

Hol vannak az “árnyalataim”? Milyen gyümölcsöket hoztak az eddigi hibáim és kudarcaim?

  • A szégyen megbénít, kirekeszt és “lefagyaszt”.

Tudnék-e kérni valakitől egy baráti ölelést? Hajlandó lennék-e vele a fájdalmamat megosztani?

  • Néhányszor az ismétlődő dühkitörések mögött fel nem dolgozott szégyen húzódik meg.

Próbálom-e megérteni magamat? Azt a személyt, aki félelmet és tehetetlenséget él(t) meg? Mire lenne szükségem?

  • A “Szégyelld magad!”, ahogyan a bántalmazás többi formája belénk tud égni.

Együtt tudnék-e azzal a személlyel érezni, aki éppen átél egy nehéz helyzetet? Képes lennék-e teret adni azoknak az érzéseknek, amelyek most elárasztanak? Kinek a közelségében menne könnyebben ez a gyakorlat?

  • “Baj van velem.”

Tudatosíthatnám-e azt magamban, hogy senki sem tökéletes? Mi van akkor, ha a hibázásaimmal együtt vagyok szerethető? Meg tudnám-e a tökéletlenségeimet engedni?

  • Sokszor a bántalmazó helyett az áldozat szégyelli magát azért, ami vele tettek.

Szembe tudnék-e azokkal a negatív érzéseimmel nézni, amelyeket az a személy iránt érzek, aki megszégyenített? A jóvátétel lehetőségét fel tudnám-e neki kínálni? És ha ő nem akar ezzel élni, akkor mástól el tudnám-e fogadni a szeretetet?

  • A szégyen fel nem oldásából megbélyegzés származhat.

Tudnám-e azt képviselni, hogy megérdemlem az együttérzést? Magam előtt pedig a büszkeséget is?

 

 

A szégyennek természetesen van pozitív oldala, hiszen visszatart bizonyos cselekedetektől. Tudatosítja az ember “meztelenségét”. Ennek ellenére, főleg a média és a kommentek világában a megszégyenítés egyfajta romboló iparággá vált. Nem beszélve arról, hogy egyesek “szégyen-alapú” családból jönnek. A téma tehát fontos önismereti kérdéseket vet fel. Már persze csak azoknak, akik keresik a lelki megbékélést és a mindennapokban a derűt.

Aki úgy él, hogy meg akarja a szégyenével való “találkozást” spórolni, nagyobb eséllyel fog a szeretet mellett elmenni. Szerintem arra figyelmeztet a megalázottság állapota, hogy ne az elkerülést és a láthatatlanságot válasszuk, hanem vállaljunk arra kockázatot, hogy létezik egy nagyobb Jó…

A Hétköznapi mennyország című svéd filmről már írtam itt a blogon. A rendező véleménye szerint az áldozat-szerepet csak közösségben tudjuk levetni. Egyetértek vele. Sőt, ehhez nemcsak érzelmi biztonságra van szükségünk, hanem jövőképre, tudatosított erőforrásokra és a megbocsátás melletti döntésünkre.

… a fájdalmas megtapasztalásaink nem tehertételek, hanem ajándékok. Perspektívát és értelmet adnak nekünk, lehetőséget arra, hogy megtaláljuk egyedi célunkat és saját erőnket. (Edith Eva Eger (2017): A döntés, Libri Kiadó, 358.o.)

Azért írtam meg ezt a blogbejegyzést meg, mert hiszek abban, hogy a szégyen feloldható – miután az üzeneteit az ember felismerte és beépítette az életébe.

A szeretet rád is vár!

Dr. Domján Mihály

(Képek forrása: pixabay.com és saját)

Az új pszichológusi podcast-ek meghallgathatók – akár vezetés, sütés-főzés, takarítás, futás közben – a Spotify-on, a Youtube-on és az Apple Podcast-on. Itt tudsz a többi hanganyagra feliratkozni is. 

További bejegyzések a témában:

Túl az ‘ezredik’ randin

Túl az ‘ezredik’ randin

Kiút a társkeresés kuszaságaiból A társkeresésre egyesek úgy tekintenek, mint valamilyen félelmetes csatajelenetre, amelynek a végét már előre felfutottnak tekintik: "Újabb csalódás lesz. Mi más történhetne?!" Ebben a blogbejegyzésben ezért most tudatosan válaszolni...

Mire jók a családi sztorik? Hogyan gazdagítanak?

Mire jók a családi sztorik? Hogyan gazdagítanak?

Gyermekként abban a szerencsés helyzetben volt részem, hogy az anyai nagymamám és az egyik húga rengeteget foglalkozott velem, velünk. Így visszagondolva nem is tudom, honnan jött náluk a sztorizás "gyakorlata", de szerencsémre számtalan történetet osztottak meg a...

Merj kevésnek lenni!

Merj kevésnek lenni!

A maximalizmus felismerése és elengedése A mostani blogbejegyzésben egy sokak által ismeret félelmet szeretnék a célkeresztbe tenni. Konkrétan azt, hogy lehetséges-e elfogadni önmagamat úgy, hogy közben valakinek vagy valamiben kevésnek mutatkozom. Sőt, mennék tovább!...

Támogasd a blogot!

Amennyiben a blogbejegyzések és a podcast-ek értéket képviselnek számodra, mi több, a továbbiak elkészítését támogatni szeretnéd, akkor azt a Patreon oldalamon meg tudod tenni.

Hálásan köszönöm!