Az elmúlt időszakban több olyan szituáció “sűrűsödött” össze, amikor azt éreztem, hogy örömet tudok másoknak okozni. Onnan jöttem rá erre, hogy a kapott köszönöm vagy mosoly mellett elkezdtem jól érezni magam. Általában az adás így hat rám, de most sokkal intenzívebb “hullámok” értek el. Át kellett ezért gondolnom, hogy mi változott.

Azt ismertem fel, hogy korábban inkább a biztonságra való “játszás” és a megfelelés vezérelt. Közben mindig hittem abban, hogy aki ad, az kap és próbáltam is így élni. Most viszont ráláttam arra, hogy szinte akaratomon kívül csak olyanoknak adtam, akik valóban nyitottak voltak rám. A “véletleneknek” köszönhetően az örömük visszahatott rám, én pedig be tudtam azt fogadni.

Felmerült bennem egy kérdés, hogy eddig miért nem az elfogadó emberek társaságát kerestem. Érdekesen hatott rám ez a tükör. Talán én is nyitottabbá váltam… 

 

Találtam mellette egy másik faktort is, ami az adásban örömöt szül. Elkezdtem egy ideje tudatosabban odafigyelni arra, hogy élvezzem azt, amit teszek. Ennyi.

Az előző, elengedéssel kapcsolatos felismerések nyomán eszembe jutott az “örök szerelmem”, Laosz, és az ottani piac tanítása. 

Luang Prabang egy nyugis, lassú tempójú település a Mekong folyó partján, amely egyben az ország kulturális fővárosa, sőt a hagyományos laoszi kultúra és a buddhizmus központja. Körutazásunk állomásaként az ottani helyi piacra is elkerültünk. Ha visszagondolok, akkor azt tudom írni, hogy éppen hogy csak túl tudtam az ottani szagokat élni. Mindezeket félretéve azonban egy különös dologra lettem figyelmes. A piacon kisebb termetű madarakat árultak –  a talán bambuszból készült kalickákkal együtt. (Az alábbi fotósorozat második képén láthatóak.) 

A buddhista érdemszerzés egyik hagyományos módja az állatok szabadon engedése – az alamizsna adása és a templomi felajánlások mellett. Ez azt jelenti, hogy a tanításuk alapján mindennap kell egy jó dolgot cselekedni, amelyek között szerepelhet például egy madár elengedése. Akkor ott ezen igencsak elcsodálkoztam. Ítélkezés nélkül azonban parkolópályára tettem magamban az információt – főképp a napi egy jó cselekedet gondolatát. Gyermekkoromban, a karácsonyra készülve, a hittanon kérték azt tőlem utoljára, hogy gyűjtsek naponta “piros pontokat” és ezzel készüljek az ünnepre. Akkor ennek nem értettem a helyét, de mára “átjött” az üzenete. Segített ehhez a laoszi piacon tanultak is, amit most viszont a humor és az önirónia oldaláról közelítenék meg.

Az jutott az eszembe, hogy egyes emberek éveken át tartó viszonzatlan szeretgetése helyett érdemesebb lenne itthon is madarakat reptetni! Belegondoltam abba, hogy ez néha hasznosabb és kifejezetten egészségesebb lenne.

 

A mosolyon kívül azért írtam meg ezt a blogbejegyzést, hogy erősítsem Benned: jót tenni jó. Ha pedig olyan személy irányába adsz, aki ezt örömmel el is tudja fogadni, akkor igazán élvezni fogod az életet. Persze magadnak ugyancsak adhatnál minden egyes nap valami szépet, hogy az elégedettséged a “levél fonákján” szintén tudatosan erősödhessen. MIndezek mellett az esténként végzett rendszeres hálaadás rengeteget tudna még abban segíteni, hogy megláthasósd az értékeket és rendben levőnek érezd magad. 

Az a “tanács” sem elvetendő, hogy vegyél a hétvégére egy finom rosét – mivel még madarakat nem tudsz vásárolni -, és engedd el magad! 

Ha pedig olyan szekér után futkosnál, amely eddig sem vett fel, akkor változtass!

Kereshetnéd azok társaságát is, akik örülnek Neked!

Gondold újra a határaidat és “vess”!

 

Dr. Domján Mihály

Az új pszichológusi podcast-ek meghallgathatók – akár vezetés, sütés-főzés, takarítás, futás közben – a Spotify-on, a Youtube-on és az Apple Podcast-on. Itt tudsz a többi hanganyagra feliratkozni is.

További bejegyzések a témában:

Generációs veszteségeink

Generációs veszteségeink

Polcz Alaine pszichológussal és íróval még a halála előtt láttam egy érdekes interjút, ami számomra azóta is aktuális. A tanatológia - a gyász, a halál kutatásának - itthoni úttörője, a Magyar Hospice Mozgalom életre hívója és egyben a gyermekpszichoterápia ikonikus...

Büntetés és feloldozás – kolera idején

Büntetés és feloldozás – kolera idején

Középiskolás koromban sokat jártunk moziba. Menő dolog volt. Egyik osztálytársam, akitől távol álltak a romantikus filmek, a következőt mondta az egyik alkotás után: "Máskor lavórt tegyünk a vászon alá, hogy oda csöpögjön!" Még most is mosolygok, annyira spontán és...

Hogyan tudnálak örökre elfelejteni?

Hogyan tudnálak örökre elfelejteni?

Aki átélt már egy szívszorító szakítást, az tudja, hogy kemény dió az elengedés! Főleg akkor, ha az intenzív érzelmek még javában háborognak. A mostani kérdésfelvetésem a következő: mit tehetsz akkor, ha még mardos a hiány?  Bármennyire is közhely, a fájdalmat meg...

Támogasd a blogot!

Amennyiben a blogbejegyzések és a podcast-ek értéket képviselnek számodra, mi több, a továbbiak elkészítését támogatni szeretnéd, akkor azt a Patreon oldalamon meg tudod tenni.

Hálásan köszönöm!