the_greatest_2.jpgA legnagyobb showman című (HBO GO) musicalfilm előzetesét megnézve, először idegenkedve léptem át a pár száz Forintos letöltés lehetőségén. Bár hiszek Hugh Jackman karizmatikus képességében és a Nyomorultak című musicalből megismert énektudásában, de akkor még magamtól távolinak éreztem ezt az alkotást. Túlzottan „színesnek” és „éneklősnek” érzékeltem.

Egyik barátom pozitív véleménye és a mozi alábbi betétdalának (magyar szöveggel lásd itt) megismerése után azonban kíváncsivá váltam, sőt nem haboztam dönteni.

Jól tettem!

 

A film – ha szabad azt írnom – egyszerre hajaz a Kalifornia álomra (La La Land) és bármelyik Bollywoodi mozira. Sűrítve van benne az ének, a tánc és messzemenőkig a giccs jellemzi.

Ennek ellenére akkor miért ajánlom?

  • Mert a zenéje megfogott és azóta is hallgatom.
  • Mert a romantika pozitívan hat rám. 
  • Mert van benne katarzis.
  • Mert az üzenete egyetemes és hiánypótló.  
  • Mert profi módon végigviszi a mondanivalóját.

Ez az életrajzi adaptáció számomra azt a kérdést veti fel, hogyan vagyok a „sorból való kilógásommal”. Minden elvárásnak persze senki sem tud megfelelni…. És nem is kell, de fontos a magam helyének a megtalálása és elfogadása!

A főszereplő, Mr. Barnum az első „cirkuszához” olyan embereket gyűjtött össze, akiket az akkori társadalom kivetett. Az 1800-as évek közepén játszódó film abba a korba repíti a nézőt, amikor még az egyenlőség messzi vágynak tűnt. Adalék a történethez, hogy az USA-ban a rabszolgák felszabadítása csupán 1865-ben történt meg, a diszkrimináció és a szegregáció ellenes törvények pedig a 20. század közepére születtek meg…

Mr. Barnum valós életrajza és a mozi „fényei” csak részben fedik egymást, azonban tény, hogy a főhős a pályáját szélhámosként kezdte. Szenzációhajhász módon, a „szörnyszülöttek” mutogatása által kezdtek el a Dollárok a zsebébe gurulni. Mindezek mellett azt sem szabad letagadni, hogy a férfi a faji egyenlőség lelkes szószólója is volt – korát messze megelőzve.

A hitvallása számomra ugyancsak példamutató:

A legnemesebb művészet másokat boldoggá tenni. (Phineas Taylor Barnum)

A filmhez visszatérve, a cirkusz társulata olyan személyekből állt, akik a társadalomból kirekesztettek voltak pl. szakállas nő, tetovált férfi, albínó lány. Más a magassága, az alacsonysága, a fekete bőrszíne vagy éppen a túlsúlya miatt került be a csapatba… A kollektíva idővel összeállt, a varázslat pedig elindult!

A periférián élő emberek a közös művészi munkán keresztül elkezdték önmagukat megismerni. Együttes erővel így már fel tudták a balsorsukat vállalni, sőt közösséggé, egymás szövetségesévé is formálódtak. Eképpen váltak képessé azt a világba kiáltani, hogy „Ez vagyok én! ” -This is me.

A film fordulópontja akkor jön el, amikor az igazgató a hirtelen fellépő pusztító hiányain keresztül felismeri a maga nyomorúságát. Korábban kellékként kezelte a kitaszítottakat és húzta le róluk a hasznot. Ekkor még nem látta, hogy a saját famíliájával és önmagával sem tud másként bánni. Mindenki csak egy „műsorszám” volt… Pontosan így van ez a csalók, az önzők, a túlzottan kontrollálók és a „kis diktátorok” esetén is: a családjuk paralel nyomorodik meg! 

A mozi számomra azt az egyetemes igazságot hozza, hogy a dolgok kiegyenlítődésre törekednek és bizony kétféleképpen nem tudunk az emberekkel bánni. A közelség-távolság dimenziójában persze van különbség. Ennek ellenére:

Vagy mindenki tárgy számomra – önmagammal együtt -, vagy méltósággal rendelkező, érző ember! 

Gondolom, hogy nem árulok el nagy titkot, a „happy end” fel fogja oldani a kialakult feszültséget, ahogyan a film pazar zenei és látványelemei is vezetik a lelket a reményhez!

Egy hétköznapi este feldobásához szeretettel ajánlom!  

 

misi4.jpgDr. Domján Mihály

https://drdomjan.blog.hu

https://www.instagram.com/dr.domjan

www.drdomjan.hu 

 

Ehhez a témához kapcsolódóan az alábbi bejegyzéseket ajánlom:

 

 (A kép forrása: saját és itt)